Apropo Trianon

A második Trianon

Már nagyon régóta foglakoztat a nemzettudat kérdése. Hogy lesz valakinek magyarságtudata? Így születik, nevelik, ráerőszakolják? Talán sikerült megfogalmaznom magam számára a választ. Viktor Frankl segített ebben. Ő azt mondja, hogy a tudattalanból törnek elő azon megnyilvánulásaink, amelyeknek folyamatát nem tudjuk követni. A nemzettudat születését előidézheti a nemzeti érték megismerése, személyes kapcsolat, közösség megélése, stb. Sok hatás egyszerre, váratlanul kiváltja, úgymond kirobbantja ezt az érzést. Ez valami olyasmi lehet, mint a repülő esetében a “point of no returning”. A repülő kerekeken száguld és egyszer csak, egy bizonyos ponton felszáll. A felszállás után már “képtelen” visszatérni. Magyarul: vagy érzések alapján lesz valaki magyar vagy csak szinleli.
A nemzeti tudat az ember egyik legmélyebb gyökere. Ezért tart össze emberi közösségeket. Erre a tudatra kultúra épül, hagyomány. A hagyománynak megtartó ereje van. Jung szerint bennünk van a kollektiv tudattalan, őseink világa. A nemzettudat megsértése sokszor váltott ki gyülöletet, gyilkosságot, háborúkat. Ez a tudat az ember egyik legmélyebb értéke. Az ember ösztönösen védi a nemzetét, harcol érette, adott esetben kész meghalni érte.
Bennünket határon túl, vagy Erdélyben élő magyarokat sok próba ért. Rendszerek, személyek, eszmék próbálták megingatni magyarságtudatunkat. Csiha Kálmán, nyugalmazott püspök úr írása gondolkodtatott el. Ő azt irja, hogy a diktatúrai börtönévek alatt a legfájóbb ütés az volt, amikor egy fogollyal közölték, hogy a felesége elvált. A szegény rabnak lehet ez volt az utolsó fogodzója, amiért érdemes lett volna kibírni a szenvedéseket. Az a tény, hogy a szeretett személy megcsalta, hűtlen lett hozzá sokszor öngyilkossághoz vezette az érintettet. Ez az ütés azért volt olyan fájdalmas, mert attól kapta, akit nagyon szeretett.
1989 után mi, határon túli magyarok azt hittük, hogy lejárt a külső, belső ütések kora. Arra kellett ráeszmélnünk, hogy téves reménykedés. Továbbra is értek bennünket az ütések, mégpedig fájdalmas ütések. Ezek az ütések azért voltak fájdalmasok, mert azoktól kaptuk, akiket nagyon szerettünk, az anyaországi magyaroktól.
A püspök úr 5 fájó ütést sorol fel. Az első az volt, amikor azzal kellett szembesülnünk, hogy bennünket határon túli magyarokat: oláhoknak, szerbeknek, tótoknak neveznek. A második nagy ütés az volt, amikor a II. világháború után a Szovjetúnió felajánlotta Magyarországnak Kárpátalját, de az első független magyar kormány nem igényelte Kárpátalját. A 3. ütés akkor következett be, amikor az Orbán-kormány kieszközölte a magyar igazolvány elkészítését. Az anyaországiak ellenpropagandát szerveztek, mert féltek, hogy beözönlünk saját országukba. A 4. ütés az volt, hogy az EU-s csatlakozás után a határon túli magyaroknak is ugyanúgy fel kellett mutatni az 500 eurot. Egyeseknek ráadásul vizumot kellett váltani. Az utolsó, a legfájóbb, a halálos ütés akkor volt, amikor a Magyarok Világszövetsége inditványozására szavazásra került sor: legyünk kettős állampolgárok vagy sem? A 10 millió magyarból kevesebb, mint 2 millió voksolt igennel.
December 5-e után kimondatott az orvosi diagnózis: az ország tetszhalott. Ne legyünk gonoszak, még mindig van közel 2 millió magyar, akik szeretnek bennünket, akik nem tudták leállitani az utolsó ütésre készülő kezeket. Megnéztem a tiltott “Trianon” filmet, olvastam magyarországi bocsánatkérő levelet. Határon túliak sok helyen gyülölettel viszonozták december 5.-ét. Érzem a levegőben a feszültséget.
Most nem akarok moralista lenni. Célom nem a szubjektiv véleményem közlése, hanem a nemzeti tudat érzelmének objektiv vizsgálata. Azt hiszem, hogy a fenti tények igazolják azt a felismerést, mi szerint az emberi cselekvés alapja az érzelem. Bátorkodom azt állítani, hogy a mindenkori ember története az érzelmek története.