Identitás

Kevesebb vagyok, mint akinek barátaim tartanak és több vagyok, mint akinek ellenségeim tartanak.

Interjuh a kitárulkozásról

Mit jelent a te szótáradban a kitárulkozás? Azt jelenti, hogy megmutatom az igazi önmagamat, akit Isten elrejtett bennem. Szerintem attól szép az élet, ha felvállalom önmagam, ha a gátakat, a barikádokat lebontom. Szüksége van-e az embernek arra, hogy kitárulkozzon, vagy ez ösztön? Az az ideális, ha minél többet felvállalunk magunkból, viszont bátorság kell ahhoz, hogy az adódó konfliktusokkal később szembenézzünk. Nem ajánlatos a lelki sztriptízt egyből megejteni, mert kudarc és csalódás lesz a vége. Mi van a másik pólussal, mikor valakinek nincs bátorsága adni magából vagy csak nagyon keveset? Az életnek van egy fizikai törvényszerűsége: mindenki annyit kap, amennyit ad. Azok az emberek, akik nem nyitottak, nem is fognak találkozni nyitottsággal, nem fogják megélni annak az ajándékát, hogy van valaki, aki kitárulkozik előttük, ennek az örömét, mélységét, bánatát, szomorúságát. Lehet, hogy ez így jó nekik, de lehet, hogy nem is tudják, miről szól az egész. Vannak paraméterek a Bibliában, amelyek a kitárulkozás egészséges kereteit meghatároznák? Vannak, s ez sokszor elgondolkodtat. Az egyik paraméter, hogy ne botránkoztassunk meg másokat, vagyis úgy legyünk nyitottak, hogy a kishitűek ezt fel tudják dolgozni, meg tudják emészteni. Amikor már kezd kétértelmű lenni a dolog, vagy egyeseknek meghaladja az értelmi vagy érzelmi befogadóképességüket, ott az ő érdekükben érdemes határt vonni. Konkrétan miben például? Például itthon imádkozom felemelt kezekkel, de ezt nem teszem meg mondjuk a templomban, mert nem biztos, hogy jól tudnák értelmezni. Viszont mikor itt voltak a Water Markosok, egy missziós csapat, bennem elindult egy folyamat az effajta nyitottságra is, amikor azt mondták, hogy fel kell vállalnunk azokat az érzéseket, amelyeket az Istennel való kapcsolat kivált belőlünk. Tehát fel kell vállalnom mások előtt is, hogy akár sírok Isten jelenlétében, vagy nevetek. S ez egy bizonyságtétel, hogy én megmutatom azokat az érzéseket, amelyeket az Istennel való intim kapcsolatomban megélek. Nem szégyellem őket. Olvastam egy könyvet Philip Yansi-től: Kerülőutak a boldogsághoz. Azt írta, hogy az ismerőseinek felét rosszabbá és felét jobbá tette a kereszténység. Szerintem ez úgy is igaz, hogy felét az embereknek nyitottabbá, felét zártabbá teszi. Mert a bibliai elvekkel az istenkáromlás határán egy csomó mindent megindoktrinálunk, hogy esetleg mi azért vagyunk olyan merevek, mert megmondta Pál apostol, hogy minden ékesen és szép rendben történjék stb. Mindig megtaláljuk a mi gondolkodásunknak megfelelő igét, de már elfelejtjük a többi igét, amely másról szól. Engem nagyon zavar ez, zavar a zártság, zavar, amikor felületes dolgokról beszélünk a bibliaórán, felületes prédikációkat hallok, teológiai, dogmatikai elvekbe burkolt igazságokat, amelyek viszont nem hatnak meg senkit. Mert a személyesség hiányzik belőle? Hogy ha én megszólalok, akkor beszéljek magamról? Világos. Így van. Ez egy nehéz dolog, mert ha valaki introvertált személyiség – legyen akármilyen szuper hívő – és nem engedi be az életébe a nyitottságot, nem akarja lebontani a saját korlátait, falait, akkor sajnos ez mindenre rányomja a bélyegét, a legszentebb szolgálatokra is. Én sokkal normálisabbnak tartom bolondnak lenni ebben a világban, felvállalni azt, hogy ki vagyok, felvállalni a gyengeségeimet az erényeimmel együtt, mint szent fazékként bezártan élni. És mi van azokkal az emberekkel, akik tényleg a személyiségükből adódóan zárkózottabbak? Azoknak az embereknek nem a bibliaolvasást ajánlom, mert azt amúgy is megteszik, hanem ajánlanám a bibliodrámát, pszichodrámát, szupervíziót, lelkigondozást, személyiségfejlesztést, önismereti kört. Isten amellett, hogy kijelenti önmagát, rejtőzködő is. Ezt hogy értelmezed? A Bibliából, ami erről beugrik: rövid ideig eltávoztam, de örökkévaló kegyelmemmel megkerestelek. Tehát az Isten elrejtőzésének van egy pedagógiája, hogy miért teszi azt. Nem a végcél ez, csak módszer, amivel az emberhez közelebb akar kerülni. Elrejti arcát a bűneink elől, elrejtőzik olyankor, amikor mi elfordulunk tőle – ez egy vészjelzés, hogy más úton járunk. De kijelentem: az ember nyitottságra teremtetett. Ádám és Éva teljes nyitottságban, meztelenül élt az Éden kertjében. Amikor rádöbbentek, hogy vétkeztek, az volt a bűn pszichoreflexe, hogy az ember elkezdett bezárkózni. A bűn miatt kezdték szégyellni magukat, kezdtek elrejtőzni egymás és Isten elől. Jézus minket rehabilitálni akar ebből, nyitott emberekként szeretne látni, viszont minden reggel érzem azt, hogy hajlamos lennék a bezárkózásra, ezért újra és újra kell kérnem a bátorságot. Úgy gondolom, hogy Jézus evangéliumát bebalzsamozni a vallásba, szokásainkba, szertartásainkba, ez nagyon nagy bűn, ezért szerintem kapunk fent egy fejmosást. Az evangéliumnak mindent át kell szőnie, nem konzerválhatjuk külön, távol a többi embertől. Vannak helyzetek, amikor inkább kísértésként jelenik meg, hogy kitárulkozzak, megmutassak magamból dolgokat... Igen... A kitárulkozás lehet egy szenzációhajhászás is. Van, aki begubózik, s van – aki exhibicionista. Nem baj, ha a nyitottságom az embereket elgondolkodtatja, csak az ne rám mutasson, hanem Istenre, ne vagánykodás legyen. Ez is egy paraméter, gondolom. Van még? Kerül. Például az építés: oké, hogy tudok valakiről valamit, de az építő-e, ha elmondom? Vagy ha megmutatok magamból valamit, az jó lesz-e a másiknak, vagy sem. Vagy nekem jó lesz-e. Ezt is figyelembe kell vennem. De én azt vallom, amit egy Mai Igében olvastam: „Inkább csapjanak be százszor, minthogy kőszívűvé váljak”. A nyitottsággal együtt járhat a csalódás, hogy emberek továbbmondják, csámcsognak rajta, pletykálnak, de a kérdés, hogy én utána visszahúzódok, mint a sün, vagy igen, felvállalom utána is magamat. A kérdés, hogy kőszívűvé válok, vagy meg tudok maradni nyitottnak akkor is, ha ez a világ szemében, mai kultúránkban különösképpen, nem divatos dolog. Őszintének, nyíltnak lenni nagyon hátrányos. A legelőnyösebb, ha minden titokzatos marad, semmiről ne tudjon konkrétan senki, mert az ember elszólhatja a titkokat, ahogy a Biblia mondja: csalárdabb a szív mindennél, kicsoda ismerhetné – akkor miért osszak meg másokkal dolgokat? A titoktartás is felbomolhat. Jézus azt mondta, amit a fülbe súgva mondotok, a háztetőkről fogják hirdetni, tehát nekünk teljesen értelmetlen végigélni a játszmákat, úgyis a háztetőkről fogják hirdetni, hogy ki kicsoda volt, mit csinált. Létezhet fájdalommentes, sérülésmentes kitárulkozás? Vigyázni kell arra is, hogy ne dobjuk disznók elé a gyöngyeinket, ne tárjuk fel magunkat olyanok előtt, akik nem tudják ezt értékelni. De sokszor megtörtént, hogy jó néven vették, ha kitárulkoztam. Nem volt belőle semmilyen hátrányom. Vagy felvállaltam a gyengeségeimet, és nem származott belőle semmi rossz. Csak ahhoz olyan közegre van szükség. De ha nem olyan a közeg, akkor is fel kell vállalni. Le lehet élni „sterilen” is az életet. De nem érdemes. Megpróbálhatjuk távol tartani magunkat minden szenvedéstől, de az én filozófiám az, hogy az élet akkor szép, ha a fájdalmakat és az örömöket is meg tudjuk élni a maguk valóságában. Milyen érzés, mikor valaki megnyílik előtted? Ezt mindig megtiszteltetésnek veszem. Mintha egy más világba vezetne be, amiről én addig nem tudtam. Engem gazdagít. A lelkigondozást is valahogy úgy képzelem el, hogy nem tanácsokat szeretnék adni, hanem egyenlő félként jelen lenni, nyitottan arra, hogy olyan dolgokat fogok hallani, amiről addig fogalmam sem volt. Az elsődleges jellemvonásom a nyitottság kell legyen. Közben az én ajándékom, amit tőlük tanulok. Például emlékszem, mikor a börtönben valaki gyilkosságról beszélt, és végigsírta az egészet, vagy volt egy kábítószerfüggő – nagyon sokat tanultam tőlük.

Rázd meg magad és lépj egyet!

Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette mi történik és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált! Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet!

A párizsi alap

Az IKE-munka központjában Jézus Krisztus és az Õ missziói parancsa áll. Bár az IKE program sokszínû, minden helyi országos és nemzetközi szövetség alapja közös. Ez a Párizsi Alap, amelyet az 1855-ös világkonferencián fogadtak el: "Egy közösségbe gyûjteni azokat a fiatalokat, akik Jézus Krisztust Megváltójuknak és Istenüknek tartják a Szentírás szerint; az Õ tanítványai akarnak lenni hitükben és életükben; és az Õ országát terjesztik a fiatalok között."