Felnőttkor
Az állandóan imádkozó tanítványhoz így szólt a Mester:
- Meddig fogsz még Istenre támaszkodni, ahelyett, hogy a saját lábadra állnál?
A tanítvány megdöbbent.
- De hiszen te tanítasz bennünket arra, hogy Istenre, mint Atyára tekintsünk.
- S mikor fogod megtanulni, hogy egy apa nem azért van, hogy rátámaszkodjunk, hanem azért, hogy önállóságra neveljen?
(Anthony de Mello nyomán)
Nagy bátorságra van szükség ahhoz, hogy megmondjunk a kendőzetlen igazságot – főleg ha valamely intézménynek vagyunk a tagja.
Hogy magát az intézményt kérdőjelezzük meg, ahhoz még nagyobb bátorságra van szükség. Jézus ezt tette.
Amikor Hruscsov híres kijelentésében szakított a sztálini érával s annak szörnyűségeivel, valaki a kongresszusi teremben állítólag azt kérdezte:
- Mondd, Hruscsov elvtárs, hol voltál, amikor azt a sok ártatlan embert lemészárolták?
Hruscsov megállt, körbenézett a teremben, és azt mondta:
- Lesz olyan szíves az a személy, aki ezt kérdezte ezt, felállni?
Feszült csend ülte meg a termet. Senki sem állt fel erre. Erre Hruscsov így szólt:
- Bárki is kérdezett, ezzel megkapta a választ. Én pontosan abban a helyzetben voltam akkor, mint amiben most ő.
Jézus felállt volna.
(Anthony de Mello nyomán)
A férfi látása rohamosan romlott. Minden rendelkezésre álló eszközzel küzdött a szeme világáért. Amikor a gyógyszerek már nem használtak, érzelmeit vetette harcba. Bátorságra volt szükségem, hogy ezt mondjam neki:
- Azt javasolom, hogy tanuld meg szeretni a vakságodat.
Óriási küzdelem volt. Először kereken elutasított minden ilyen javaslatot. Nem volt hajlandó a vakságához beszélni. Amikor végre rászánta magát, hogy beszéljen hozzá, szavai keserűek és dühösek voltak. De tovább beszélt, és lassan a beletörődés, és a tűrés és az elfogadás szavai lettek... és egyik nap, legnagyobb meglepetésére, a szavak a barátság és ... szeretet szavaivá váltak. Aztán eljött az a nap is, hogy karjával átölelte a vakságát, és azt mondta neki:
- Szeretlek.
Azon a napon láttam őt újból mosolyogni. Milyen kedves volt az a mosoly!
A látása, természetesen odalett örökre. De az arca csodálatosan megváltozott. Sokkal szeretetteljesebb lett, mint amikor még látott. A vakság pedig vele élt.
(Anthony de Mello nyomán)
Olyan süket voltam, mint a nagyágyú. Néha azt láttam, hogy az emberek felállnak, és össze-vissza vonaglanak. Ezt táncnak hívták. Nekem ez teljesen abszurdnak tűnt – mindaddig, amíg egy nap meg nem hallottam a zenét. Akkor megértettem. És attól a pillanattól kezdve milyen gyönyörű lett a tánc!
Látom a szentek bolond viselkedését. De tudom, hogy a lelkem halott, ezért nem ítélkezem mindaddig, amíg a lelkem életre nem kel. Akkor talán megértem majd viselkedésüket.
Látom a szerelmesek őrült viselkedését is. De tudom, hogy a szívem halott. Ezért ahelyett, hogy megítélném őket, inkább ezért imádkozom, hogy egyszer az én szívem is életre keljen.
(Anthony de Mello nyomán)
OPEN THE EYES OF MY HEART? LORD!
Buddhától egyszer megkérdezték:
- Ki a szent?
Ezt válaszolta
- Minden óra háromezer hatszáz másodpercből áll, és minden másodpercet fel lehet osztani egy bizonyos számú részre. Az, aki képes a másodpercnek minden egyes részében teljesen jelen lenni, az valóban szent.
(Anthony de Mello nyomán)
Volt egyszer Kínában egy hatalma sárkány, amely falúról falúra járt, és válogatás nélkül gyilkolta a marhákat, kutyákat, csirkéket és gyermekeket. A falusiak kétségbeesésükben varázslóhoz fordultak segítségért. Az azonban így szólt:
- Én magam nem tudom megülni a sárkányt, mert varázsló voltom ellenére nagyon félek. De megtalálom nektek azt az embert, aki majd megöli.
Azzal sárkánnyá változtatta magát, és rátelepedett egy hídra. Így aztán, akik nem tudták, hogy valójában ő a varázsló, féltek átkelni a hídon. Egyszer csak azonban történetesen arra járt egy vándor, rálépett a hídra, nyugodtan átmászott a sárkányon, és tovább indult. De a varázsló azonmód visszaváltozott emberré, és a vándor után kiáltott:
- Barátom gyere vissza! Már hetek óta rád várok.
A megvilágosult tudja, hogy a félelem nem a dolgokban van, hanem abban ahogy mi nézzük a dolgokat.
(Anthony de Mello nyomán)
Tajuma no Kami a sógun vívómestere volt. Egy nap a sógun egyik testőre jött hozzá, hogy vívóleckét vegyen tőle.
- Alaposan megfigyeltelek – mondta neki Tajima no Kami -, és úgy látom, hogy magad is mestere vagy a kardnak. Mielőtt tanítványomnak fogadlak, mond meg nekem, hogy melyik mestertől tanultál?
A testőr azt válaszolta:
- Én még senkitől sem tanultam a vívást.
- Engem nem tudsz átejteni – mondta a vívómester. – Jó szemem van, és az még sosem csapott be.
- Nem akarok ellentmondani – válaszolta a testőr -, de én tényleg nem tudok semmit sem a vívásról.
A mester akkor vívott néhány percig a testőrrel s amikor abbahagyták, így szólt:
- Mivel azt mondod, hogy sosem tanultad még a vívást, hiszek szavadnak. De te akkor is valamiféle mester vagy. Mesélj magadról!
Talán azt mondom el – kezdte a testőr -, hogy gyerekkoromban azt bizonygatta nekem egy szamuráj, hogy az embernek sosem szabad félnie a haláltól. Ezért aztán mindig küszködtem a halál kérdésével, amíg az semmi idegességet sem okozott már bennem.
- Szóval ez az! – kiáltott Tajima no Kami. – A kardvívás végső titka is abban áll, hogy nem félünk a haláltól. Nincs szükséged más leckékre! Már mester vagy.
(Anthony de Mello nyomán)
Nem látszani (villogni), hanem létezni!
Egy néger kisfiú nézte a léggömbárust a vásárban. Az árus jó üzletember lévén eloldozott egy piros lufit, amely felszállta a magasba és egy sereg reménybeli fiatal vásárlót vonzott oda.
Aztán felengedett egy kéket, majd egy sárgát és végül egy fehéret is. Egymás után felszálltak a magasba, mígnem eltűntek a szem elől. A kis néger egy darabig álldogált egy fekete léggömb előtt, majd megkérdezte:
- Uram, ha elengedné a feketét is. Egymás után felszálltak a magasba, mígnem eltűntek a szem elől. A kis néger egy darabig álldogált egy fekete léggömb előtt, majd megkérdezte:
- Uram, ha elengedné a feketét is, az is felszállna olyan magasra mint a többi?
A léggömbárus megértően mosolygott rá. Eloldotta a fekete lufi zsinegét, és miközben az felszállt a magasba, így szólt:
- Kisfiam, nem a színe, hanem a mi belül van, az emeli a magasba.
(Anthony de Mello nyomán)
Volt egyszer egy fogadó, melyet Ezüst Csillagnak hívtak. A tulajdonos minden tőle telhetőt elkövetett, hogy minél több vendéget csábítván nyerseségessé tegye vállalkozását: a szállás kényelmes volt, a kiszolgálás szívélyes, és az árak elfogadhatóak, de mindhiába. Kétségbeesésében elhatározta, hogy kikéri egy bölcs tanítását.
Miután a bölcs végighallgatta bánatos történetét, azt javasolta, hogy változtassa meg a fogadó nevét.
- Az lehetetlen – mondta a fogadós. – nemzedékek óta Ezüst Csillag a neve, mindig is így ismerték az egész vidéken.
- Nem – állította a bölcs határozottan -, mostantól fogva Öt Harangnak fogod hívni, a bejárat felé pedig felakasztasz hat harangot.
- Hat harangot? Ez aztán az abszurdum. Ugyan már minek tenném?
- Csak próbáld ki, és meglátod – mosolygott a bölcs.
Nos, a fogadós megpróbálta. És a következőket tapasztalta. Aki csak elment a fogadója mellett, mind betért, hogy felhívja egy hibára a figyelmét, gondolván, hogy előtte még senki más sem vette észre. Bent azután kellemesen érintette őket a szívélyes kiszolgálás, és ottmaradtak egy kis felüdülésre, megadván ezzel a fogadósnak azt az anyagi sikert, amit korábban mindhiába keresett.
Kevés dolog van, amiben nagyobb örömünket lelnénk, mint a mások hibáinak kijavításában.
(Anthony de Mello nyomán)
Élt egyszer egy rabbi, akit a nép Isten embereként tisztelt. Nem telt el úgy nap, hogy hatalmas tömeg ne gyűlt volna az ajtaja elé tanácsára, gyógyulásra vagy egyszerűen csak a szent ember áldására várva. Ha a rabbi beszélni kezdett, a tömeg az ajkán csüngött, és itta minden szavát.
Volt azonban a tömegben egy kötekedő alak, aki egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy ellentmondjon a mesternek. Megfigyelte a mester gyengeségeit, gúnyt űzött hibáiból a tanítványok nagy rémületére. Azok úgy is tekintettek rá, mint magára a megtestesült ördögre.
Egy nap az „ördög” megbetegedett és meghalt. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Külsőleg persze az alkalomnak megfelelő ünnepélyes arcot vágtak, de a szívük örült, hogy ez a tiszteletlen eretnek nem fogja többé félbeszakítani a mester lelkesítő beszédét, és nem fogja többé kritizálni viselkedését.
Ezért aztán az emberek meglepődtek, amikor a mestert őszintén szomorúnak látták a temetésén. Amikor az egyik tanítvány később megkérdezte, hogy vajon halott túlvilági sorsa miatt szomorkodott-e, azt válaszolta:
- Nem, nem. Miért szomorkodnék egy barátom miatt, aki már a mennyországban van? Magam miatt bánkódtam, mert ő volt az egyetlen barátom. Itt mindenki tisztelettel vesz körül, ő volt az egyetlen, aki ellentmondott nekem. Attól félek hogy miután ő elment, én sem fejlődöm tovább.
És e szavak után a mester sírásra fakadt.
(Anthony de Mello nyomán)
Hogy az egyik hivatalnok kedvébe járjon, Ábrahám Lincoln egyszer aláírt egy okmányt, amely az egyik hadtest átírányítását rendelete alá. Stanton, a hadügyminiszer, meg volt győződve róla, hogy az elnök óriási hibát követett el, ezért megtagadta a rendelet végrehajtását, s a nyomaték kedvéért hozzátette:
- Megbolondult ez a Lincoln.
Amikor ez Stanton fülébe jutott, így szólt:
- Ha Stanton azt mondja, hogy megbolondultam, akkor annak úgy is kell lennie, mert neki szinte mindig igaza van, Átmegyek hozzá, és megbeszélem vele a dolgot.
Úgy is tett. Stanton meggyőzte őt, hogy a rendelet hibás. Lincoln azonnal vissza is vonta. Mindenki tudta, hogy Lincoln nagysága részben abban állt, hogy jól tűrte a kritikát.
