Ő volt az egyetlen barátom

Élt egyszer egy rabbi, akit a nép Isten embereként tisztelt. Nem telt el úgy nap, hogy hatalmas tömeg ne gyűlt volna az ajtaja elé tanácsára, gyógyulásra vagy egyszerűen csak a szent ember áldására várva. Ha a rabbi beszélni kezdett, a tömeg az ajkán csüngött, és itta minden szavát.

Volt azonban a tömegben egy kötekedő alak, aki egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy ellentmondjon a mesternek. Megfigyelte a mester gyengeségeit, gúnyt űzött hibáiból a tanítványok nagy rémületére. Azok úgy is tekintettek rá, mint magára a megtestesült ördögre.

Egy nap az „ördög” megbetegedett és meghalt. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Külsőleg persze az alkalomnak megfelelő ünnepélyes arcot vágtak, de a szívük örült, hogy ez a tiszteletlen eretnek nem fogja többé félbeszakítani a mester lelkesítő beszédét, és nem fogja többé kritizálni viselkedését.

Ezért aztán az emberek meglepődtek, amikor a mestert őszintén szomorúnak látták a temetésén. Amikor az egyik tanítvány később megkérdezte, hogy vajon halott túlvilági sorsa miatt szomorkodott-e, azt válaszolta:

- Nem, nem. Miért szomorkodnék egy barátom miatt, aki már a mennyországban van? Magam miatt bánkódtam, mert ő volt az egyetlen barátom. Itt mindenki tisztelettel vesz körül, ő volt az egyetlen, aki ellentmondott nekem. Attól félek hogy miután ő elment, én sem fejlődöm tovább.

És e szavak után a mester sírásra fakadt.

(Anthony de Mello nyomán)