A tinédzserek exodusa az online világból az offline világba

A világ egyre gyorsabban változik. Az 1800-ban rendelkezésre álló információmennyiség, 1900-ra megkétszerezödött, majd 1950-re, 1970-re és 1980-ra újra a kétszeresére növekedett. Napjainkban már 4 év leforgása alatt kétszerezödik az információ mennyisége, az informatika terén másfél év alatt történik az információ megkétszerezödése. A középkor embere annyi információval kellett megbirkózzon egész élete során, amennyit ma egyetlen napilap hasábjain olvashatunk. A középkor embere annyi emberrel találkozott egész életében, mint ahánnyal egy mai európai egy hét leforgása alatt. Ha versenyképesek akarunk lenni a munkaerőpiacon, akkor késznek kell lennünk arra, hogy körülbelül ötévente új tudásra és ismeretre tegyünk szert. Tom Peter szerint hamarosan kétféle vezető lesz a világon, a gyors vezető és a halott vezető. Amúgy a Szentírás szerint a vezetés lelki ajándéka azt jelenti, hogy valaki gyorsan halad, “mert a nekünk adott kegyelem szeint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is: .... az előljáró igyekezettel.” (Róm 12, 6-8) A vezető 10 lépéssel halad a többiek előtt, a mártír 100 lépéssel. A mai vezetők, nevelők kihívása izgalmas, de ugyanakkor félelmetes. Tekerünk a technológia, a tindédzserek tempoja után, de egyre nehezebb utólérnünk őket, előttük járnunk pedig szinte lehetetlen ebben a felgyorsult világban. Ezek szerint nem a rohanásban, nem a digitális világban kell előttük járnunk, ha hiteles vezetőik akarunk lenni, hanem valami másban. 

A mai tinédzserek a Z generáció tagjai, ugyanis 1995-2010 között születtek, őket a szakirodalom digitális nemzedéknek nevezi. Ők a digitális őslakosok, akik becsöppentek a digitális világban, ők ebben érzik otthon magukat. A digitális bevándorlók a 80-as évek előtti generációk, az X generáció stb. A digitális bevándorló bevándorol ebbe a világba, idegen számára. A mai nevelők nagyrészt digitális bevándorlók. A X generáció és a Z generáció között van az Y generáció, ők is digitális bennszülöttek. Két külön világ a digitális őslakosok és a digitális bevándorlók világa. Egyik generáció sem jobb a másiknál, mindegyiknek megvan a mássága a maga nemében. Pedagógiai szempontból fontos ismernünk a mai fiatalok világát ahhoz, hogy megszólíthassuk, nevelhessük őket. Egy 2014-es magyarországi kutatás szerint a magyar fiatalok naponta 240-260 percet vannak fent a facebookon, napi 4 órát. Itt rengeteg információt emésztenek, ami nem rossz, a baj az, hogy nagyon gyorsan, sekélyesen. Szörfölnek, navigálnak a világhálón, keresgélnek, közben scannelnek, ellenörzik az információt és itt-ott leragadnak. Kutatás szerint 7 másodperc alatt dönti el valaki, hogy egy címről átugorjon a másikra, tehát a gondolkodási sebesség gyors és felületes. Míg Petőfiék szókincse 25000-50000 szóból állt, addig a Z generáció szókincse kb. 12000 szó. Kimarad az olvasás, ezért elsekélyesedik a nyelv. A képi világban tények vannak, az olvasás során vannak gondolatok, érzések, ezeket követi a tett. Az olvasásnál van lehetőség a továbbgondolásra, a fantázia, a kreativitás használatára, a képi világnál csak befogadás történik. A facebook használatánál nem alakul ki a fiatalban a szégyenérzet, mindent szabad. A virtuális kapcsolatokban nem alakul ki az igazi őszinteség, intimitás és felelősségvállalás. A való világban ezek kialakulásáért küzdeni kell, ők egy istant, futó világban élnek. El kell sajátítaniuk az érzelmi intelligenciát, ez pedig időigényes, ki kell lépjenek az online világból az offline világba. 

Pál apostol a misszióban a zsidónak zsidóvá lett, a görögnek göröggé (1Kor. 9,20-21), hogy megnyerjen némelyeket. Mi, mai pedagógusok, a Z generációs fiatalok számára Z generációssá kell válnunk, hogy megnyerjük őket az elveknek, a nevelésnek. Az ő világukban kell megszólítanunk őket, ha ki akarjuk őket hozni az online világból az offline világba, a virtuális világból a való világba. Meggyőződésem, hogy a mai pedagógusok legfontosabb küldetése az exodusban való részvétel, ki kell szabadítani a fiatalokat egy irreális világból a reális világba, a felnőttkor felé.

Homoszexualitás: divat vagy hajlam?

Interjú a homoszexualitásról a 2013-as Függőlegesen tartott műhely kapcsán: „a homoszexualitás divat vagy hajlam?”

1.      Mi motivált arra, hogy elvállald a homoszexualitásról szóló műhelyt?

A témával már korábban foglalkoztam. Kolozsváron az Apafi bentlakásban voltam kollégiumi lelkész. Egyik félévben sorra vettük a gyakori etikai témákat, köztük a homoszexualitást is. Már volt elképzelésem a témáról s máskülönben sem szeretek tabuizálni, beszéljünk nyíltan a témákról. Jézusnak nem voltak tabu témái, az egyháznak viszont vannak, mondja ki egy tavalyi kutatás eredménye, amelyet Magyarországon a Zsinat Ifjúsági Bizottsága készített.

2.      Mit tapasztalsz, a környezetedben milyen kérdésekkel, nehézségekkel szembesülnek

a.      a homoszexuálisok

b.      a homoszexuálisok ismerősei, családja?

A homoszexuálisok szembe kell nézzenek az intoleranciával, a homoszexuálisok családja szégyent érez, mit mond a társadalom, a mi kultúránkban ez nem igazán elfogadott kapcsolatforma. Az ismerősök úgy látom, eltávolodnak, mert nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, nem tudják beleélni magukat a helyzetükbe, sok az előítélet a fejükben. Általában azok a legádázabb ellenségei a homoszexuálisoknak, akiknek bajuk van a saját nemi identitásukkal, netán leplezik, tagadják homoszexuális hajlamukat.

3.      Érintettétek-e a fenti kérdést a műhelyen, és ha igen, ott mit tapasztaltál?

A műhelyen volt olyan, akinek volt tapasztalata homoszexuálissal, volt olyan, akinek nem. Akinek nem volt tapasztalata, azért jött el, hogy felkészüljön a helyzetre, hogyan viszonyuljon. Akinek volt tapasztalata, az sokkal toleránsabb, megértőbb volt a homoszexuálitással,  mint etikai kérdéssel. A homoszexuális ismerőse mesélt a vívódásairól, így már könnyebb volt számára elfogadni őt.

4.      Sokszor tapasztalom saját magamon, de másokon is, hogy van egy általános igyekezet bennünk arra, hogy helyesen viszonyuljunk a másik emberhez, s ennek érdekében lázasan keressük azt az igazságot vagy azokat az igazságokat, amelyekre támaszkodni tudunk, abban reménykedve, hogy az igazságra alapozott viszonyulásunk valóban helyes lesz. Meg tudnál-e fogalmazni a homoszexualitással kapcsolatosan ilyen igazságot vagy igazságokat?

Az örökletességszámítások 50-50 %-ra teszik a veleszületett hajlam és a provokáló külső hatások részesedését. Úgy gondolom, hogy meg kell értenünk, mint született hajlamú, mint a szerzett hajlamú homoszexuális helyzetét. Ami az igazságot illeti, vallom „Az élet Istené” című bioetikai tanítás erre vonatkozó tanítását, melyet a Romániai Református Egyház Zsinata 2009-ben tett közzé. Így hangzik:

„A Romániai Református Egyház a Szentírás alapján vallja, hogy a teremtett és megváltott élet Istené, az ember neki tartozik azzal, hogy testét, lelkét tisztán őrizze meg. Tanítja, hogy az embernek mind a szent házasságban, mind azon kívül tisztán és fegyelmezetten kell élnie. Állást foglal a szexuális élet minden eltévelyedésével: a szabad nemi élettel, házasságtöréssel, prostitúcióval, pedofíliával, valamint a nemi kizsákmányolással szemben, és azokat bűnnek tekinti. Nem ítélkezik a homoszexualitás, mint hajlam fölött, de az egyneműek aktív nemi életét nem tekinti házastársi kapcsolatnak, együttélésük minden formáját és annak következményét (pl. a gyermekek örökbe fogadását) bűnnek tartja, visszautasítja, és kapcsolatukat egyházi áldásban nem részesíti.”

5.      A műhelycím valójában egy kérdés: homoszexualitás – hajlam vagy divat? Mi erre a válasz?

A homoszexualitás hajlam? Erre keresve a választ segítségül hívtam a biológiát, a genetikát. Birtalan Balázs „Halállal lakoljanak?” című könyvének egy fejezete szól a homoszexualitás biológiai meghatározottságáról. Innen három biológiai meghatározottságot emelek ki.

1.      A homoszexuális agya másképp működik. „A jellegzetes férfi és női agy között van egy harmadik, átmeneti típusú, és ez a homoszexuális férfiak agyának felel meg.” - mondja Czeizel Endre orvos-genetikus. Az agy két féltekéje között a kérges test biztosítja az összeköttetést, elsősorban az idegsejtek rostjait foglalja magában. A két agyfélteke közt az idegrost „huzalok” létesítenek kapcsolatot. Ezek az idegrostok megszámolhatók és a homoszexuálisok agyában jóval több van (34%-al). Ebből következően más a két agyfélteke együttműködése.

2.      1991-es vizsgálatok kimutatták, hogy anatómiai eltérés van a homoszexuális férfiak hipotalamuszában is, ahol négy olyan agymag van, amely szerepet játszik a szexuális magatartás kialakulásában. A megvizsgáltak egy részében hiányzott az INAH-3 mag vagy nagyon kicsi volt. Ezen személyek szexuális orinetációjuk homoszexuális volt. Levonták a következtetést, hogy akinek a szexuális központjában az agymag csökkent értékű az homoszexuális lesz. Joggal vitatkoznak mások ezen elmélettel, szerintük a szexuális magatartás során sorvad el az agymag.

3.      1993-ban tették közzé, hogy megtalálták a férfi homoszexualitás génjét az X kromoszóma hosszú karjában. A homoszexualitás génje a homoszexuális férfiak 80 %-ban igazolható, ez jelenti a hajlamot a szexuális orientációs zavarra. A homoszexualitásért felelős gént a génhordozó, de nem érintett anyák viszik át gyermekeikbe, fiaik 50 %-ban.

Hogy állják-e a helyüket a fenti genetikai tények, nem tudom, mert nem vagyok genetikus, csak logikával követem az eszmefuttatást. A református bioetikai tanítás elismeri, hogy vannak embertársaink, akik öröklött vagy szerzett hajlamként saját nemükhöz vonzódva képtelenek a teremtési rend szerinti házasságra.

A homoszexualitás divat? Ezt személy szerint túlzásnak tartom. Elfogadom, hogy egyes személyeknek öröklött hajlamuk van, másoknak pedig szerzett. Nem hinném, hogy a divat miatt sajátítják el a hajlamot, inkább a sérüléseknek tudom be, szexuális zaklatásnak, agressziónak stb.

6.      Istennek van-e üzenete a homoszexualitással kapcsolatosan és amennyiben van, mi lehet az?

Az Ószövetségben a mózesi törvény alapján a homoszexualitás cselekedetéért halálbüntetés járt (3Móz 20,13). Az Újszövetség a Róma 1,27-ben tévelygésnek nevezi, mely elnyeri méltó jutalmát. Gal 5, 19-ben a test cselekedeteként említi mint bujálkodást, aki ilyent cselekszik nem örökli Isten országát (Gal 5,21).

Isten üzeneteként igéket említek:

„Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát - így szól az én Uram, az Úr - hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen.”

„Vagy megveted Isten jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed tudomásul, hogy téged az Isten jósága megtérésre ösztönöz?” (Róm 2,4)

A homoszexuális hajlamú kell, hordozza keresztjét, tagadja meg magát, ehhez adja Isten a Szentlélek erejét, az önmegtartóztatást (Gal 5,22).

Jézus feloldozta a parázna asszonyt, akit meg akartak kövezni  és kész feloldozni a homoszexualitásban élőt is: „Én sem ítéllek el téged, és mostantól fogva többé ne vétkezz.” (Jn 8, 11b)

7.      Van-e még valami, amit szívesen megosztanál az olvasókkal?

Igen, sok minden lenne, de itt csak a legfontosabb mondanivalómat osztom meg. A tegnapi Mai Igéből elgondolkodtatott egy mondat. „Hajlamosak vagyunk arra, hogy amit nem ismerünk, azt ahhoz hasonlítjuk, amiről azt hisszük, ismerjük - mint azok, akik azt mondták Kolumbusznak, hogy a föld lapos.” Próbáljuk megérteni a homoszexuálisok helyzetét és viszonyuljunk hozzájuk több szeretettel, segítsünk nekik sajátos sorsukban. Kezdetnek az is jó lépés, ha szóba állunk velük, nem kerülgetjük, nem leprások. Maradjunk nyitottak helyzetük megértésére, ezt találom kulcsfontosságúnak az empatikus (beleélő) szeretethez. Ma olvastam: „Az elménk olyan, mint egy ejtőernyő. Nyitott állapotban működik a legjobban.”

Ha netán valakiben égne a vágy, hogy megtérítsen egy homoszexuálist ajánlom figyelmébe az alábbi igét: „Testvéreim, ha valakit tetten is értek  valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyent szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél.” (Gal 6,1) Csak lassan a hévvel, mert mindnyájan ugyanazon Törvény szerint fogunk megítéltetni.

Kérdezett Kővári Erzsébet, válaszolt Márton Előd.

2013.06.10.

Jézust vagy Barabbást?

Karinthy Frigyes:

Barabbás

A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.

Megállt előtte, és így szólt:

- Itt vagyok!

Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett.

- Rabbi, rabbi! - zokogott.

És a mester szelíden folytatta.

- Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.

A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta.

- Mester! - kiáltott elfulladva és könnyek között - ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!

- Semmit, mondta ő szelíden - csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: „Kit engedjek el hát közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?”

- Ó, én bolond! - kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, - ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!

- Jól van - folytatta szelíden a mester - most jöjj hát velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „Az életemet!”

Az pedig követte őt.

És találnak útközben egy másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát, feleségét, gyermekét és szemeit kiszúratta.

És ő homlokon érinté csendesen kezével és így szólt:

- Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „A házamat! A gyermekemet! A szemem világát!”

Az pedig felzokogott és követte őt.

És találtak még másikat is, kinek lábai és kezei kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé.

Odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt:

- Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted: Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha ezt kiáltanád: „A szabadságot! A léleknek és a gondolatnak a szabadságát!” Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.

És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanák: „Békesség, békesség! Békesség e földön!”

Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.

Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.

A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:

- A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek - de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva.

Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:

- Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?

És akkor ő intett nekik.

És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.

És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”

És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”

A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: „Barabbást!”; mintha azt hörögné: „Halál! Halál! Halál!”

Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: „Te látod...”

Ó pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.

1917. január

Esedezem szívetlenül szívért

Remenyik Sándor: És a szívem is elhagyott engem

Ez a legnagyobb bûn.
Ez a legszörnyûbb büntetés.
S a legnagyobb nyomorúság is ez:
Elhagyott engem az én szívem is.

Ülök a puszta-homok közepén,
Csügged nehéz fejem.
Ülök, akár a kõ,
Lomha, kietlen kõ-mozdulatokkal
Tapogatom magam.
Vad-idegenül kutat a kezem
A hely körül,
Hol a szívemnek lenni kellene.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Õszökkel, tavaszokkal,
Bûnökkel, bajokkal,
Vándormadarakkal.
Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
Nem tudom, hogyan,
Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
Illant el, szökött el, tûnt el, párolgott el,
Hagyott el engem az én szívem is.

Még néha énekelnék.
Egyszercsak a dal torkomon akad,
Elfagy, kihûl,
Nem érzem szívemet a dal alatt.
Szólnék néha egy símogató szót,
Egyszerût, tisztát, édest, meleget,
Vigasztalót.
Kimondom: koppan,
Érctelenül, csináltan, hidegen:
Nem szûrhettem által a szívemen.

Magamhoz vonnék néha valakit
Közel, közel,
Közel hozzám a félelmes magányba.
De szegett szárnyként visszahull a két kar,
És visszahull a nagy ölelés vágya,
A kitárt karok félszeg ritmusát
Nem a szív dirigálja.

Indul a kezem irgalomra is,
De nem dobban a mozdulatban semmi,
Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
Zeng a köszönet: "Ezerannyit adjon..." -
Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül - szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kõbõl egy virág.

Mert bajok vettek engemet körül,
És a bajoknak szere-száma nincsen,
És utolértek az én bûneim,
És bûneim beláthatatlanok,
Hajszálaimmal el nem hullanak,
S elhagyott engem az én szívem is.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Ó, bûnök, bajok, õszök, tavaszok,
Gyilkos órák, rabló pillanatok,
Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
Hová vittétek az én szívemet?
Szeretni akarok.

A szabadság tánca

Volt egyszer egy koncentrációs tábor, abban élt egy fogoly, akit bár halálra ítéltek, mégsem félt. Szabad volt. Egyszer a börtönudvar közepére állt, és gitározott. Óriási tömeg gyűlt köré, hogy hallgassák, mert a zene varázsának hatására már ők sem féltek. Látván ezt, a börtön vezetősége megtiltotta az embernek, hogy gitározzon. De a következő napon megint ott volt, dalolt és gitározott, és megint nagy tömeg vette körül. Az őrök dühösen elcibálták onnan, és levágták az ujjait. De másnap ismét ott volt, énekelt és gitározott, már amennyire vérző ujjai engedték. Ez alkalommal a tömeg már éljenzett. Az őrök megint elhurcolták, és összetörték a gitárját. A következő napon a férfi teljes szívéből énekelt. Micsoda dal volt az! Mennyire tiszta és felemelő! A tömeg vele együtt énekelt, és amíg a dal tartott, az ő szívük is olyan tiszta lett, mint azé az emberé, lelkük pedig törhetetlen. Az őrök annyira feldühödtek, hogy kitépték a férfi nyelvét. Félelmetes csend ereszkedett a táborra. Mindenki legnagyobb meglepetésére, a férfi másnap is ott volt a megszokott helyén, és táncolt valami hangtalan zenére, amit csak ő hallhatott. Kevés idő múltán egymás kezét fogva táncolt mindenki a meggyötört, vérző kezű alakkal a kör közepén, miközben az őrök lába földbe gyökeredzett a csodálkozástól. Kortársunknak, Sudha Chandrannak, a klasszikus indiai táncosnak a szó szoros értelmében elvágták a karrierjét, amikor a jobb lábát amputálni kellett. Miután műlábat kapott, visszament táncolni, és bármennyire hihetetlen, egy idő után ismét felkerült a csúcsra. Amikor megkérdezték tőle, hogy hogyan tudta ezt elérni, egyszerűen csak ennyit válaszolt: - A tánchoz nem kell láb. (Anthony de Mello)

Identitás

Kevesebb vagyok, mint akinek barátaim tartanak és több vagyok, mint akinek ellenségeim tartanak.

Interjuh a kitárulkozásról

Mit jelent a te szótáradban a kitárulkozás? Azt jelenti, hogy megmutatom az igazi önmagamat, akit Isten elrejtett bennem. Szerintem attól szép az élet, ha felvállalom önmagam, ha a gátakat, a barikádokat lebontom. Szüksége van-e az embernek arra, hogy kitárulkozzon, vagy ez ösztön? Az az ideális, ha minél többet felvállalunk magunkból, viszont bátorság kell ahhoz, hogy az adódó konfliktusokkal később szembenézzünk. Nem ajánlatos a lelki sztriptízt egyből megejteni, mert kudarc és csalódás lesz a vége. Mi van a másik pólussal, mikor valakinek nincs bátorsága adni magából vagy csak nagyon keveset? Az életnek van egy fizikai törvényszerűsége: mindenki annyit kap, amennyit ad. Azok az emberek, akik nem nyitottak, nem is fognak találkozni nyitottsággal, nem fogják megélni annak az ajándékát, hogy van valaki, aki kitárulkozik előttük, ennek az örömét, mélységét, bánatát, szomorúságát. Lehet, hogy ez így jó nekik, de lehet, hogy nem is tudják, miről szól az egész. Vannak paraméterek a Bibliában, amelyek a kitárulkozás egészséges kereteit meghatároznák? Vannak, s ez sokszor elgondolkodtat. Az egyik paraméter, hogy ne botránkoztassunk meg másokat, vagyis úgy legyünk nyitottak, hogy a kishitűek ezt fel tudják dolgozni, meg tudják emészteni. Amikor már kezd kétértelmű lenni a dolog, vagy egyeseknek meghaladja az értelmi vagy érzelmi befogadóképességüket, ott az ő érdekükben érdemes határt vonni. Konkrétan miben például? Például itthon imádkozom felemelt kezekkel, de ezt nem teszem meg mondjuk a templomban, mert nem biztos, hogy jól tudnák értelmezni. Viszont mikor itt voltak a Water Markosok, egy missziós csapat, bennem elindult egy folyamat az effajta nyitottságra is, amikor azt mondták, hogy fel kell vállalnunk azokat az érzéseket, amelyeket az Istennel való kapcsolat kivált belőlünk. Tehát fel kell vállalnom mások előtt is, hogy akár sírok Isten jelenlétében, vagy nevetek. S ez egy bizonyságtétel, hogy én megmutatom azokat az érzéseket, amelyeket az Istennel való intim kapcsolatomban megélek. Nem szégyellem őket. Olvastam egy könyvet Philip Yansi-től: Kerülőutak a boldogsághoz. Azt írta, hogy az ismerőseinek felét rosszabbá és felét jobbá tette a kereszténység. Szerintem ez úgy is igaz, hogy felét az embereknek nyitottabbá, felét zártabbá teszi. Mert a bibliai elvekkel az istenkáromlás határán egy csomó mindent megindoktrinálunk, hogy esetleg mi azért vagyunk olyan merevek, mert megmondta Pál apostol, hogy minden ékesen és szép rendben történjék stb. Mindig megtaláljuk a mi gondolkodásunknak megfelelő igét, de már elfelejtjük a többi igét, amely másról szól. Engem nagyon zavar ez, zavar a zártság, zavar, amikor felületes dolgokról beszélünk a bibliaórán, felületes prédikációkat hallok, teológiai, dogmatikai elvekbe burkolt igazságokat, amelyek viszont nem hatnak meg senkit. Mert a személyesség hiányzik belőle? Hogy ha én megszólalok, akkor beszéljek magamról? Világos. Így van. Ez egy nehéz dolog, mert ha valaki introvertált személyiség – legyen akármilyen szuper hívő – és nem engedi be az életébe a nyitottságot, nem akarja lebontani a saját korlátait, falait, akkor sajnos ez mindenre rányomja a bélyegét, a legszentebb szolgálatokra is. Én sokkal normálisabbnak tartom bolondnak lenni ebben a világban, felvállalni azt, hogy ki vagyok, felvállalni a gyengeségeimet az erényeimmel együtt, mint szent fazékként bezártan élni. És mi van azokkal az emberekkel, akik tényleg a személyiségükből adódóan zárkózottabbak? Azoknak az embereknek nem a bibliaolvasást ajánlom, mert azt amúgy is megteszik, hanem ajánlanám a bibliodrámát, pszichodrámát, szupervíziót, lelkigondozást, személyiségfejlesztést, önismereti kört. Isten amellett, hogy kijelenti önmagát, rejtőzködő is. Ezt hogy értelmezed? A Bibliából, ami erről beugrik: rövid ideig eltávoztam, de örökkévaló kegyelmemmel megkerestelek. Tehát az Isten elrejtőzésének van egy pedagógiája, hogy miért teszi azt. Nem a végcél ez, csak módszer, amivel az emberhez közelebb akar kerülni. Elrejti arcát a bűneink elől, elrejtőzik olyankor, amikor mi elfordulunk tőle – ez egy vészjelzés, hogy más úton járunk. De kijelentem: az ember nyitottságra teremtetett. Ádám és Éva teljes nyitottságban, meztelenül élt az Éden kertjében. Amikor rádöbbentek, hogy vétkeztek, az volt a bűn pszichoreflexe, hogy az ember elkezdett bezárkózni. A bűn miatt kezdték szégyellni magukat, kezdtek elrejtőzni egymás és Isten elől. Jézus minket rehabilitálni akar ebből, nyitott emberekként szeretne látni, viszont minden reggel érzem azt, hogy hajlamos lennék a bezárkózásra, ezért újra és újra kell kérnem a bátorságot. Úgy gondolom, hogy Jézus evangéliumát bebalzsamozni a vallásba, szokásainkba, szertartásainkba, ez nagyon nagy bűn, ezért szerintem kapunk fent egy fejmosást. Az evangéliumnak mindent át kell szőnie, nem konzerválhatjuk külön, távol a többi embertől. Vannak helyzetek, amikor inkább kísértésként jelenik meg, hogy kitárulkozzak, megmutassak magamból dolgokat... Igen... A kitárulkozás lehet egy szenzációhajhászás is. Van, aki begubózik, s van – aki exhibicionista. Nem baj, ha a nyitottságom az embereket elgondolkodtatja, csak az ne rám mutasson, hanem Istenre, ne vagánykodás legyen. Ez is egy paraméter, gondolom. Van még? Kerül. Például az építés: oké, hogy tudok valakiről valamit, de az építő-e, ha elmondom? Vagy ha megmutatok magamból valamit, az jó lesz-e a másiknak, vagy sem. Vagy nekem jó lesz-e. Ezt is figyelembe kell vennem. De én azt vallom, amit egy Mai Igében olvastam: „Inkább csapjanak be százszor, minthogy kőszívűvé váljak”. A nyitottsággal együtt járhat a csalódás, hogy emberek továbbmondják, csámcsognak rajta, pletykálnak, de a kérdés, hogy én utána visszahúzódok, mint a sün, vagy igen, felvállalom utána is magamat. A kérdés, hogy kőszívűvé válok, vagy meg tudok maradni nyitottnak akkor is, ha ez a világ szemében, mai kultúránkban különösképpen, nem divatos dolog. Őszintének, nyíltnak lenni nagyon hátrányos. A legelőnyösebb, ha minden titokzatos marad, semmiről ne tudjon konkrétan senki, mert az ember elszólhatja a titkokat, ahogy a Biblia mondja: csalárdabb a szív mindennél, kicsoda ismerhetné – akkor miért osszak meg másokkal dolgokat? A titoktartás is felbomolhat. Jézus azt mondta, amit a fülbe súgva mondotok, a háztetőkről fogják hirdetni, tehát nekünk teljesen értelmetlen végigélni a játszmákat, úgyis a háztetőkről fogják hirdetni, hogy ki kicsoda volt, mit csinált. Létezhet fájdalommentes, sérülésmentes kitárulkozás? Vigyázni kell arra is, hogy ne dobjuk disznók elé a gyöngyeinket, ne tárjuk fel magunkat olyanok előtt, akik nem tudják ezt értékelni. De sokszor megtörtént, hogy jó néven vették, ha kitárulkoztam. Nem volt belőle semmilyen hátrányom. Vagy felvállaltam a gyengeségeimet, és nem származott belőle semmi rossz. Csak ahhoz olyan közegre van szükség. De ha nem olyan a közeg, akkor is fel kell vállalni. Le lehet élni „sterilen” is az életet. De nem érdemes. Megpróbálhatjuk távol tartani magunkat minden szenvedéstől, de az én filozófiám az, hogy az élet akkor szép, ha a fájdalmakat és az örömöket is meg tudjuk élni a maguk valóságában. Milyen érzés, mikor valaki megnyílik előtted? Ezt mindig megtiszteltetésnek veszem. Mintha egy más világba vezetne be, amiről én addig nem tudtam. Engem gazdagít. A lelkigondozást is valahogy úgy képzelem el, hogy nem tanácsokat szeretnék adni, hanem egyenlő félként jelen lenni, nyitottan arra, hogy olyan dolgokat fogok hallani, amiről addig fogalmam sem volt. Az elsődleges jellemvonásom a nyitottság kell legyen. Közben az én ajándékom, amit tőlük tanulok. Például emlékszem, mikor a börtönben valaki gyilkosságról beszélt, és végigsírta az egészet, vagy volt egy kábítószerfüggő – nagyon sokat tanultam tőlük.